Stand-Up-os lettem - A szerző felemelkedése © Wágner Szilárd

*(a regény részletei nem kronologikus sorrendben jellenek meg a blogon)

Stand-Up-os lettem fejezet

Thelonious Monk - 1975 New York 

Apám, amikor komoly dolgokról akart beszélni, rágyújtott egy cigire, leült a zongorához és játszani kezdett. Bármilyen szomorú is volt a mondanivalója, anyám arcán a könnyek mellett mosoly terült el. Igen, apám értett ahhoz, miként mondjon el dolgokat. Talán ezért is nem vált el tőle sosem. Szerintem imádta azt az apámat, akivé zongorázás közben változott.
   – Merre jártál?
   – A bárban
   – Nem élsz egy kicsit túl sokat a múltban?
   – A múltban – merengtem el egy kicsit. – Nem, szó sincs ilyesmiről. Inkább azt mondanám, hidat képezek a múlt és a jövő között. Szerintem nem lenne szabad elfeledünk a múltat. Az emberek túlságosan is úgy élnek, mintha ők fedeznének fel mindent először, és előttük már nem tette volna meg sok más millió ember ugyanezeket a felfedezéseket. Ideje lenne nem elfeledni a múltat, hanem építkezni rá.
   Clare csak nézett rám, nem szólt, tudta, még nem fejeztem be.
   – Ahogy a világon minden más, fejlődnek, az elődeikre építkeznek. Az emberek meg mindent újrakezdenek. Azt mondják fejlődünk. Pedig csak az eszközök fejlődnek, nem az emberek.
   Átkarolt, lágyan simogatta mellemet. Pár pillanatig igy maradtunk, mig közelsége meg nem nyugtatott.

   A klub, ahol esténként zárás után takarítottam, meg néha beugrós voltam mosogatásra, feltörekvő stand-uposoknak adott helyet. Mondjuk inkább használhatnám legtöbbjükre a szócséplő jelzőt. Néhanap koncertek is voltak. Amennyiben a vendégeknek szánt bejáraton sétáltál be, előbb egy előtérbe jutottál, ahol helyet kapott egy limitált mennyiségű kabátot befogadó ruhatár. Ez szolgált törzshelyül Marie-nek, aki egyben a wc-s néni szerepét is megkapta. Az illemtanoda közvetlenül a ruhatár mellett nyílt. A maga hatvan évnyi élettapasztalatával, egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy a nála fiatalabbaknak életviteli tanácsokat adjon. Leginkább a tönkre ment házasságából merített ihletet a tanmesékhez, amelyeket kiegészített a rabszolga ősei hányatott életével, és néhanap a szűnni nem akaró alkoholszeretetével.
   Beljebb lépve jobbra szélesedett ki az egész helyiség. A pult közvetlenül az ajtótól indult, majd egy balos kanyar után a színpad felé tartott, azonban a főnöki iroda felé vezető kis folyosónál véget ért. Maga a nézőtér csiszolatlan padlóval burkolt, lámpák kizárólag oldalt a falról pislogták be gyertyafénnyi világossággal az asztaloknál ülő embereket. Mármint, amikor ment a műsor. A takarítást erős reflektorok könnyítették.
   A tucatnyi asztal mindegyikéhez négy szék tartozott, hűen a padlóhoz, fából készültek. Semmi csicsa faragás, a funkcionalitás felülírta a dizájnt. Kényelmes, vendégmarasztaló székek.
   Ezekbe az unalomig ismétlődő napok sokaságába furakodott be egy új, kibontakozó vonzalom részemről, amely a mai napig életem része, még ha kissé ki is facsarodott. Ez volt első találkozásaim egyike a Jazz-zel.
   Fellépők jöttek-mentek, azért szép számmal akadtak visszatérők és állandó tagok is.
   Idővel már nem zárás után kellett takarítani, hanem nyitás előtt, amikor a fellépők is gyakoroltak. Innentől egyenes út vezetett ahhoz, hogy legtöbbjük megutáljon. Igazi troll közönség voltam. Akármilyen poént nyomtak el, én kifordítottam azt, a pultos és a főnök legnagyobb örömére. Az egész odáig fajult, hogy az egyik rendszeres stand-upos kifakadt:"Ha annyira jól megy, lépj fel helyettem te!" - és sértődötten kivonult a bárból. A tulaj mellém jött, a vállamra csapott és a színpad felé biccentett:
   – Ezt megnyerted hülye gyerek. Amennyivel gyatrább lesz ma a forgalom, azt levonom a béredből.
   Az érzés, ami átjárt, akár fel is emelhetett volna, helyette azonban majd összecsináltam magamat. Itt álltam huszonegy évesen, nagykorúságom küszöbén, és életemben először vállalnom kellett a felelősséget a pofázásomért.
   Sepertem tovább, utána elkezdtem az asztalokat törölni. Közben megérkezett a másik fellépő is, aki nem egy másik dumagép, hanem egy jazz zongorista személyében érkezett. A pultnál kért egy tonic-lime-ot, és már ment is a zongorához. Az első hangok felcsendülése után egyáltalán nem tudtam a takarításra figyelni. Álltam ott tátott szájjal, felfeküdtem a hangok keltette hullámokra, hagytam, hadd vigyenek minél messzebb.
   A visszatérés kiábrándító volt, akárcsak amikor a padlóra zuhan valaki. A beálló csend okát kerestem. Megkapta az italát. A partvissal lassú ritmusban toltam tovább a szemetet, mintegy felidézve magamban a hallottakat.
   – Te is zenélsz?
   Közvetlen mellettem állt a zongorista. A pult azon része előtt álltunk, ahol nem világított a lámpa, így a félhomályban csak a körvonalait láttam, és a fénylő őszülő hosszú haját.
   – Nem.
   – Pedig jól nyomod – nevetett fel rekedten. – De most komolyan. Jól elkaptad a ritmust. Biztos nem zenéltél sosem?
   Ráztam a fejem.
   – Dobon?
   – Semmin. Sosem.
   – Kár, pedig együtt jól nyomtuk volna ma este.
   Megfordult, visszament a zongorához, és folytatta a gyakorlást. Nem tudom, mivel törte össze a varázst, azonban azok a dallamok, amelyek az előbb felrepítettek a mennybe, most pusztán kellemes bizsergést váltottak ki belőlem. Újra a szemét tologatása felé fordítottam a figyelmemet. A kezem már mozdult volna, amikor a játék megint megszakadt. Orrom alatt szitkot morzsoltam el.
   – Akkor mit adsz elő?
   Rátámaszkodtam a partvisra.
   – Stand-up
   – Tényleg?
   Lenyomott pár billentyűt, kicsit erősebben markoltam a munkaeszközömet.
   – És jó vagy?
   – Nem tudom.
   – Gyere ide!
   Felmentem a pódiumra, ami alig negyven centiméterrel emelt a nézőtér fölé.
   – Akkor kezdd!
   És elkezdtem. Arra, hogy mit mondtam, már nem emlékszem. Annyit tudok, ő és a pultos, majd később a bejövő tulaj is nagyokat röhögtek. Egyszer csak, szinte a semmiből - a reflektorok olyan erősen világítottak, hogy semmit nem láttam a bárból -, egy kis üveges vizet tett valaki a lábam mellé. Hosszan kortyoltam belőle. A zongorista ebben a kis szünetben játszott. Ahogy az üveget letettem, ő abbahagyta. Én folytattam. Talán ott, ahol abbahagytam. Azonban ekkor már többen nevettek. Megint pár korty, megint játszott. Innentől felváltva játszottunk. Ő a zenével, nekem maradtak a szavak. A végére az egész egy fura jammeléssé fajult. Az egyikünk elkezdett valamit, a másik pedig beszállt vagy folytatta.
   Hogy miként zártam a napot? Nem kellett fizetnem, plusz, a főnöknek új takarító után kellett néznie minden hónap második keddjére. Az öreg pedig szívesen jött ezekre a napokra vendégszerepelni.
   Egyáltalán nem éreztem ettől magamat boldognak. Mások bármit megtettek volna, hogy egész estés műsort kapjanak. Legtöbbjük mögött komoly évek kemény munkái álltak, mögöttem úgymond semmi. Egyetlen dolog lebegett előttem ekkor, mint cél. Az öreg jöjjön és halljam a játékát. Az imádat annyira látszódott rajtam, mígnem az egyik este felajánlotta, hogy megtanít játszani.
   – Áá! – hárítottam. – Öreg vagyok én már ehhez.
   – Az apád fasza, az öreg. Ha valaki öreg, az én vagyok – fakadt ki. – Hetven felett, félig vakon, én már csak tudom. Ülj le ahhoz a kurva zongorához!
   Leültem. Értelmetlennek tartottam a vitát vele. Amit az együtt töltött idő alatt megtapasztaltam róla, hogy egy megszállott. A jazz megszállottja. Amíg él, ez lesz mindene, egy nap sem múlt el anélkül, hogy ne játszana. Nem foglalkozott azzal, hogy saját szerzeményeket írjon, egyedül a játék érdekelte.
   Nem tehettem mást, figyeltem, és megpróbáltam a látottakat, hallottakat megismételni. Az eredmény?
   – Szilárd, te egy igazi ősantitalentum vagy. Olyan mágus, aki érzi a varázslatot, azonban arra van kárhoztatva, hogy sohase legyen képes formálni azt.
   Kínosan éreztem magamat. Az általam olyannyira kedvelt világ kezdett összeomlani, az öregnek azonban még volt hozzáfűzni valója.
   – A Te erőd a szavakban van.
   Ez egyértelmű jelzése, hogy a tanításom véglegesen befejeződött. Az öreg levegőt vett, a remény újra fellángolt bennem.
   – Na! Eridj innen!
   Lassan, reszketeg lábakkal felálltam a zongorától. Amíg elvergődtem a pultig, ő játszani kezdett. Azonban ahelyett, hogy ismét felemelt volna, végig azt éreztem, ez nem más, mint disszonáns játék, ahol a hangok kergetik egymást, viszont képtelenek dallammá összeállni. Ekkor értettem meg.

   Még számos estét lenyomtunk együtt, egészen addig a jeles napig, amíg össze nem futottam Vickyvel. Vicky érdekes lány volt. Kapcsolatunk alapja a meglátni és megszeretni. Ennél nem kellett több egyikünknek sem. Éppen átutazóban volt, így amikor elhagyni készült a várost, felmondtam.

A szerző felemelkedése © Wágner Szilárd